Talán nem kérdés, hogy megkérdeztem e levél íróját, hogy jól érzem e, hogy ezt nem is igazán nekem hanem a világnak szánta.. és, hogy megoszthatom e a világ egy kis népével.. a magunkfajtákkal... hiszen közérthetőbben és talán lényegretörőbben is fogalmaz mint én.. egyszóval köszönöm neki.. na persze nem a túlzásokat és zavarbaejtő hízelgő sorokat.. azok hamar elkopnak... a homokozó viszont marad..

"A minap végre elszabadultam és 3 hét után először indultam el haza, anyukához és az öcsémhez. Bár nem szoktam, most magamhoz vettem a „zsebgépem” ahová letöltöttem néhány írást a fankadeli.hu-ról. Szeretem olvasni. Gondoltam a monoton, ámbár nyugtató vonat csattogás mellett ezt olvasva gyorsabban hazaérek. Beültem egy ’szimpatikus’ fülkébe, ahol egy kedves idős úr és egy fiatal lány volt a társaságom. Pár percig még merengtem és újra rácsodálkoztam, az ilyenkor összetalálkozó sorsokra. A következő pillanatban: „Itt tanul kedves?” … Gonosznak és bunkónak éreztem magam, mert tudtam, hogy hazáig tartó üres csacsogás lesz ebből és nem vágytam rá, nagyon nem, de igyekeztem kedves és bájos lenni... Anyukám arra tanított, hogy mindig legyen egy-egy kedves szavam mindenkihez. Az úr 15 éves volt az 56-os események idején. Sokat mesélt azokról az időkről, a mostaniakról, családjáról, munkájáról. Az az őszes halántékú öreg úr volt akinek minden bölcs szavában benne volt a sok éves tapasztalat, örömről, bánatról, fájdalomról, szeretetről, szerelemről, reményről csalódásról…Úgy szálltam le a vonatról, hogy megint tanultam valamit…és most épp olyan dolgot teszek amiért másokat korábban megmosolyogtam. Rá kellett döbbennem, hogy próbálom kerülni, ám mégis felszínes és külvilág által irányított gép voltam.
Kicsivel több mint 2 éve a Fankadeli név semmit nem mondott nekem, egy vidékről jött, addig burokban élő lánynak. Azóta ha haza utazom, az öcsém szobájából előbb hallak téged mint a tőle olyan jól ismert „cső” hangsort, előfordult, hogy számára természetes volt, ugrik a suli, mert szerda este Fanka lesz az Egálban szóval, utazik hozzám.
Ez a levél sem különbözik a többi közül. Én is csak köszönni szeretnék…megköszönni a segítséget, és próbálom megérteni, miként történhet ilyen, két egymás számára, teljesen idegen emberrel.
Most, hogy volt szerencsém, találkozni veled és néhány szót váltani, meggyőződtem, hogy van ilyen.
A nagymamám kislány koromban rengeteget mesélt az angyalokról, elhitette velem, hogy nagylány vagyok már, úgyhogy felejtsem el a ragyogó sziluttel hatalmas szárnyakkal ábrázolt glóriás lényeket. Az angyalok köztünk vannak, mindegyik más más tehetséggel és persze hibával. Hiszem, hogy kell lennie valaminek, valakinek…nem lehet minden csak úgy…nem lehet, hogy egy apró magból hatalmas fa legyen csak úgy, nem lehet, hogy a természet tökéletessége lett… csak úgy.
Legyél büszke magadra és legyél hálás, annak a valakinek aki olyan képességekkel áldott meg, hogy emberek ezreinek vagy képes megváltoztatni az életét csupán azzal, hogy megosztod a pillanataidat. Nehéz feladat, óriási kereszt, felelősség egy olyan valakinek lenni aki nem csupán zenél, hanem reményt ad. Van aki ki meri mondani…valaki akinek még azt jelenti a becsület amit kéne, hogy mindenkinek jelentsen. Köszönettel tartozom, és most azt érzem fontos, hogy el is mondjam, el merjem mondani, reménykedve, hogy így én is segíthetek.
Köszönöm, mert a dalaiddal, nyilatkozataiddal kezet nyújtottál. Múlt hétig próbáltam csukott szemmel élni, mint nagyon sok ember, de nem érdektelenségből, hanem önzésből… mindenki önző, és minden tettünk mögött igen is van szándék…nincs is ezzel baj egy bizonyos fokig én azt hiszem.
Csukott szemmel éltem, mert féltem, rettegtem és nem akartam, hogy fájjon. Úgy gondoltam a tudatlanság megvéd. Félek még most is…talán nem is lennék ember ha nem félnék…de szembe kell néznem a félelmekkel megkeresni a válaszokat és azok függvényében élni. Logikusan következik, hogy az ébredéssel miértek sora vonult fel, ami még jobban megrémiszt.
Februárban 7 éve lesz, hogy elvesztettem az életem legfontosabb emberét, azt aki a halála után is megtartotta a helyét az életemben és egy szavakkal le nem írható kapcsolatot hagyott maga után. Ő volt az apukám, aki nem épp lányos módon nevelt. Fuvarba jártam vele, motoroztunk, malacot perzseltünk és 10 évesen heggeszteni tanultam. Azóta sem okozott akkora boldogságot semmi és senki, mint amikor megkaptam a traktor kerék homokozót és soha nem fog semmi és senki akkora fájdalmat okozni, mint ő amikor, betegen egy szál rózsával köszönte meg, hogy 15 évesen helyette vittem a szóda bizniszt. Hol van ilyenkor az igaz??? Hogy könnyebb??... szánalmasan nevetséges…7 év után csak rosszabb, újra és újra rádöbbenni…7 év után először mondom ezeket ki. Fájt, nagyon és fáj most is, hát becsuktam a szemem.
Mosolygok, mert a szőke loknis kisöcsémből, felnőtt kamasz vált. Ő az, akiért bármit bármikor…mostanság azonban élete első szerelmi csalódását éli át...látni, hogy szenved………..…Hát becsuktam a szemem.
Az támadott hátba, akiért a tűzbe tettem a kezem, hát becsuktam a szemem.
Azt láttam, hogy az emberek egymást taposva akarnak feljebb és feljebb jutni nem foglalkozva azzal, hogy a másikat így belefojtják a sz.rba.
Azt láttam, hogy milliónyi embert lehet teljesen hülyének nézni, kisemmizni, manipulálni büntetlenül…ezt láttam hát becsuktam a szemem.
Úgy éreztem egyedül vagyok a világban, aki bízik, vagy talán már csak bízott, aki még hisz abban, hogy jóban rosszban, akinek még jelent valamit az oltár előtti ígéret, aki hiszi, hogy van olyan, együtt megöregedni, aki képes a másikért élni, és ez boldoggá teszi, aki őszintén hitte, hogy a romantikus filmeknek valóság lehet az alapja, aki tudja, abban különbözünk az állatoktól, hogy képesek vagyunk parancsolni az ösztöneinknek…….kinevettek, mert annyit kértem tedd valóvá a meséket és azt kaptam, ugyan más világ van, ha nem megy majd elválsz, ugyan nincs semmi rossz a nyílt kapcsolatban.
1994.12.20-ai dátummal, a Czakó Gábor és Czakó Sebestyén: Adorján és Seborján című mesekönyvét kaptuk az akkori általános iskolai osztályfőnökömtől karácsonyra, melyben egyénhez szóló üzenet volt írva. Íme:
„Sokat alakult már a rendszereteted és a holmidra figyelésed. Néha ha elkalandozol, s a valóságot összekevered az álmaiddal, próbálj meg mindig a valóságban maradni, mégha az gyakran nem is olyan szép mint a mese.”
Felnőni, és rádöbbenni, hogy nem olyan egyszerű és gondtalan az élet mint kislányként…nehéz. Elfogadni, hogy a szerelem csupán hormonok becsapó és rosszindulatú játéka…nehéz, nekem elfogadhatatlan, nem is akarom elfogadni, egyáltalán nem…Inkább becsuktam a szemem, és valahol mélyen reménykedtem, reménykedem most is, hogy mindenki megtalálja a hozzá illőt. Apu mondta, mindig: „nyugi, a bolondok mindig megtalálják egymást”
Nem tudtam megfogadni a tanár nénim tanácsát és talán bent ragadtam a mesék világában, és inkább becsuktam a szemem és feladtam.
Sok dalodban a saját gondolataimat hallottam, és kerestem tovább, hiszen a remény hal meg utoljára.
Mindezt miért írtam le?...nem tudom, kicsit szégyellem is magam. Talán ez is csak egy buta és gyerekes cselekedet…
Ez csupán ezrednyi töredéke minden bennem kavargó kusza gondolatnak, és azért, hogy megértsd… TE voltál aki kezet nyújtottál és azt ’mondta’ nyissam ki a szemem, nézzek körül és nézzek szembe a félelmeimmel, álljak ki magamért és bízzak, hogy tehetünk egy jobb világért. Hogyan csináltad? Nem tudom. Talán Isten adta képességed van, amit magad sem hiszel és te is egy olyan angyal szerű valaki vagy mint akiről a nagyim mesélt.
Még mindig rettegek és még mindig dühös vagyok, 7 év után először voltam képes sírni és engedni a gombóc szorításának…próbálom keresni mi érteleme van itt mindennek, merjek-e egyáltalán gyereket szülni erre a világra és megtalálom-e egyáltalán azt aki erre méltó, akit majd ugyan úgy imádnak a gyerkőcei, mint ahogy mi szeretjük máig apát.
Köszönöm, ha elolvastad és ezzel megtiszteltél engem. Kívánom, hogy teljesüljenek az álmaid, hogy legyen erőd és, hogy megtaláljon téged is egy ’angyal’ aki segít és vigyáz rád, aki támaszt nyújt. Ha találnék mégegyet, ígérem elküldöm ?

Őszinte tisztelettel és köszönettel: ... "