...úgy keltem fel, hogy miközben a macskám kierőszakolt belőlem némi botladozó simogatást arra gondoltam... ennél rosszabb már nem lehet... illetve nem gondoltam... hanem éreztem... és persze ez is része a játéknak amiben az idő folyamatosan elcsalja előlünk a lényeget... hiszen tudatom ébredése óta stagnál bennem minden érzelem... konstans bennem minden következtetés... és lineáris bennem minden lehetőség... reggel úgy gondoltam jobb ha nem vetem monitorra mindazt amit tegnap este átéltem.. mikor újra visszatértem nevelőanyámhoz.. az éjszakához.. mikor sok év tanulság... sok órányi fájdalom... sok hasznos tapasztalat után... úgy gondolja az ember, hogy vértje már harcedzett... rutinja már kellően éles... kitartása pedig határtalan... úgy gondoltam jobb ha nem írom le mindezt ahogyan már annyiszor tettem... ahogyan már annyiszor nem írtam le milyen sétálni a bükkben... milyen pisztrángot enni a patak mellett.... a kisvasúttal zakatolni..... ahogyan már annyiszor nem írtam le milyen amikor egy helyiségen belül szerelmet vall neked egy lány... pár méterrel odébb egy meglett férfi bevallja neked, hogy sírt a számokon és bár 10 évvel idősebb én mentettem meg állítása szerint az életét... és másfél méterrel odébb egy főiskolás próbálja belédbeszélni, hogy egy nagyképű majom vagy.... számtalanszor nem írtam le ami történt velem... a fankadeli.hu hasábjai szánalomra méltóan szólnak... néhol tárgyilagosan.. néhol talán ócska vagy ósdi szentimentális stílusban... arról az egyetlen dologról melyben biztos vagyok ebben az életben.. miszerint minden hazugság... kivételt nem ismerve... nem az éjszakában tanultam ezt meg.. az éjszakában csak a gyógyírt kerestem erre sok éven keresztül és persze hogyan is találná meg a szürkehájogos halláskárosodott nagypapa a szemüveget mikor az unokája kezében van aki a háta mögött settenkedik és vele együtt fordul... nincs annál kiábrándítóbb minthogy felfogom, hogy semmi mást nem teszek kizárólag magam ismétlem... körülbelül 14 éves koromra véget ért a szellemi fejlődésem érdemi része és azóta mintegy 11 éve csak a kialakított és felismert halmazokba szanálom szét és rendszerezem az eseményeket... ezt persze feledteti velem a pillanat varázsa és a percek fájdalma... tulajdonképpen agyunk kiváló érzelmi szimulációja ami visszatart minket a felismeréstől.. de van, hogy egy látszólag precíz számításba is hiba csúszik és megszületik itt egy kőházy ferenc... ott meg egy másik... akik talán soha nem is találkoznak... és talán jobb is hiszen mit kezdenénk azzal, hogyha megértenénk és a galaxis összeomlásával fenyegetve ugranánk a legmagányosabb ölelésbe... a legmagányosabb kézfogásba... sor nélküli gondolatokba... szavak nélküli kérdésekbe... melyekre mindketten tudjuk a választ... melyeket fel sem teszünk... amelyek eszünkbe sem jutnak... mi mást is kezdhetne két hiba.. akik csak állni tudnak egymás mellett és a legtöbb amiben bízhatnak, hogy ha minél közelebb vannak egymáshoz talán nagyobbnak tűnnek messziről és észreveszik őket... észreveszik őket olyanok... akik kérdések közt élnek... akiket nem érdekelnek se válaszok... se az ami olcsó és igaz... csak a drága hazugság... reggel úgy gondoltam rosszabb nem lehet és miközben egy ismerősömmel beszélgettem ráeszméltem, hogy nem is rosszabb... hiszen 14 éves korom óta nem találkoztam új érzelemmel... ahogyan balázs szikrája után reppelem.... a boldogság jó hely... csak mindig tele van... 11 éve vegetálok és naplót írok... 11 éve felkelek és lefekszem úgy, hogy semmi nem történt velem amire ne számítottam volna igazán... őszintén... és minden megtörtént velem ami vélhető... illetve kiszámítható... elmém felnőttkora előtt megjósoltam, hogy minden kiszámítható... mindennek van kiindulási pontja, mérhető valamint megfigyelhető íve és ezáltal az emberi léptékek szerint legpontosabban kiszámítható végeredménye... valamint abból fakadó újabb kiindulási pontok és újabb ívek, melyek újabb eredményekbe torkollnak... ezen jóslatom is azt bizonyítja, hogy időről időre születnek hibás vagy mondjuk úgy sérült birkák itt az emberek között... és valamiért engem nem altattak el és nem lőttek főbe... valamiért hagynak botorkálni... botladozni... ugrálni és megfejelni a kerítést... kaparni a földet és nyüszíteni az eget... hagytak elhagyni nevelőotthonom az éjszakát... és hagytak visszatérni... hagyták, hogy újra lássam... hogy újra érezzem amit éreztem évekig... hogy újra átéljem... hagyták, hogy értelmet nem remélve újra emlékeztessem magam arra amire régen rájöttem... hagyták, hogy pont emiatt érezzem magam őrültnek és saját magam hibáját ne a kulcsnak gondoljam.. hanem saját magam ássam el, hogy az ő kezük tiszta maradjon.. hiszen egy zöldellő mezőn is csak piszok egy szál virág.. aligha bámulják büszkén és tisztelettel a fűszálak.. sőt Isteneket generálva imádkoznak a sors gyilkos kezéhez... türelmetlenül várva a pusztulást... melynek eredménye az az egészséges.. homogén űr... ahol képtelen vagy megkülönböztetni magad a másiktól... a másikat a másiktól... ahol nem a részese vagy valaminek hanem a része... hagyták, hogy virág legyek egy mezőn, szemem sarkából egy pár vágtázó lovast érezve... felém vágtatva... patáik árnyéka felé úszva... minden amit valaha írtam arról szól, hogy hazugság amiben élünk... én is csak cseppeket tudtam facsarni a valóság átázott rongyaiból melyek fojtják tüdőm járatait... de még ezek a cseppek is képesek voltak arra, hogy szinte minden fűszál imát mondjon halálomért..... ők képesek voltak elhitetni veletek, hogy fájdalmas a valóság..., hogy nem akarjátok hallani... hogy nem akarjátok kimondani... ők elhitették veletek, hogy ha nyugton maradtok nem fog fájni... túllesztek rajta... mert ez van... nincs más út... kevés vagy ahhoz, hogy változtass... és te amúgy sem születtél hibának... amit érzel az csak pillanatnyi izgalom.. holnapra elmúlik... ők elhitették veled, hogy én vagyok a hiba... nem pedig te... aki hallgatsz... aki elhallgatsz... aki magad már régen megölted és kiadtad a tested... aki nem találtál rá arra a kis sarokra ahol jó... ahol lehajthatod a fejed.. aki hagyta, hogy rászoktassák mindenre ami csak atomokról és kromoszómákról szól... aki hagyta, hogy eltüntessék előle a szellemet és még azt is hagyta, hogy csúfot űzzenek abból... a végtelen anyagából... az űr velejéből.. aki hagyta, hogy ezer és ezer éven át a hibákat kijavítsák... eltöröljék... eltusolják... eltapossák... ...ettél már kettőből összenőtt gyümölcsöt? ... ha megint ilyet látnál képzeld, hogy mi ketten vagyunk... ugye? önként ugranánk a pokol szájába.... hiszen.. kinek kell ez? ahol elhitték, hogy csapatok vannak... pártok... ahol elhitték, hogy nem ugyanaz birtokolja az egymással szemben álló csapatokat... ahol elhitték, hogy nem ugyanaz irányítja az egymással szemben álló pártokat... ahol elhitték, hogy van menny és pokol... ahol elhitték, hogy ezek a viszonyok és arányok elegek ahhoz, hogy pár évig trágyázd ezt a földgolyót... még ha értesz is engem... tudnod kell, hogy ököllel csak másoknak tudsz bizonyítani... másoknak... akik nem tudják megkülönböztetni maguk tőled.. magadnak csak magadban tudsz bizonyítani.. amiről mások nem fognak tudni.... nem húz látványt.. nem vonszol sikert... és nem zsebel profitot... nem ismer városi léptéket és falusi megalkuvást... nincs rajta pecsét és nincs szépen becsomagolva... puszta, nyers, egyértelmű és őszinte... vagyis eredendő... nem apád elbaszott életének lenyomata... és nem anyád elbaszott életének lenyomata... hanem a galaxis különálló darabkája... vagyis te... magad... és magadban... ha úgy tetszik önmagad, a testedben... nem a tested az elméden át, ahogyan most élsz... és ahogyan most élek én magam is.. ma reggel miközben beszéltem egy lány ismerősömmel éreztem, hogy hiányzik egy láncszem abból amit mond... hiszen ebben a világban.. ahol mire felnövünk nincs hegtől mentes bőrfelület rajtunk... ahol mire kipróbálhatjuk a pályát már a roncsderbire se lenne jó az autónk... itt mindenki csak egy ölelésre vágyik.. csak egy kis sarokra... nem nagyra... akinek van nagy az tudja, hogy nem megy vele semmire... akinek nincs semmilyen még mindig jobban járt mintha nagy lenne... egy kis sarok kell igen.. elismerem én is.. ahol jó..... ahol jó neked.. és jó nekem... szóval hogyan is hihetnék egy lánynak aki kapálózó tekintettel próbálja elmesélni nekem, hogy neki jó egyedül... és persze kőházy ferenc körmondatai elől látszólag nincs menekvés... pár perc után aztán bevallja, hogy van egy fiú aki néha átmegy hozzá... de nem mondhatom el senkinek... miért is mondanám.... aztán pár méterrel odébb egy másik lány akit ismerek önnön maga vallotta be, hogy tud róla, hogy lehet, hogy idővel újra hiányozni fog neki a szenvedély.. amit a látszólag biztonságos unalomtól nem kap meg... ami átfonja hétköznapjait és átöleli hétvégéjét... amire ráfogja, hogy összhang... amire ráhúzza, hogy kiegyensúlyozott... és kérdésemre válaszolván pedig mégsem rest... és óvatlan szavak mentén valahogy mégis őszintének hat... és bevallja, hogy ha majd úgy érzi váltani kell akkor vált... van e ennél kiábrándítóbb? ...van e értéktáblázat arra, hogy egy úriember ilyenkor hogyan hátrál ki a dialógusból... és ha nem úriember hanem csak egy hiba... akkor ő hogyan... ... tegnap este láttam újra... ahogy lányok szájából kiszűrt tőmondatok nyomán meg tudtam fogalmazni pár tucat szánalmasan nyers gondolatot melyeket ők hallani akartak és külsőm hiányosságai ellenére ... úgymond engem akartak... tegnap este éreztem újra, hogy talán mégis jobb egy kurvának fizetni mintsem tudni előre, hogy a következő másfél órában mely mondatok fognak elhangzani, melyiket melyik követi és melyikre mi lesz a válasz... még akkor is ha te nem is beszélsz, csak másokat szemlélsz... tegnap este éreztem, hogy semmivel sem vagyok jobb egy stricinél... hiszen ugyanúgy tudom mit árulok.. ugyanúgy tudom mire megy ki a játék... sőt.. az álca és a köpönyeg olyan míves, hogy nem nehéz beleélnem magam egy filmszerű szerepbe... talán ez ami visszatart a gumiszobától, hogy a tragikomikus momentumokon szívesen mélázok hiszen szerencsémre a lelkek íze nemhogy alkoholistává hanem bulémiássá tett... tegnap este újra láttam férfiakat akiknek nem 9 hónapra született meg a gyermekük hanem másfél évre és mégis ugranak a feleségük hívó szavára... tegnap este megint láttam férfiakat akik john rambónak képzelik maguk, pedig apám fiatalkori nyaklevese bármelyiket letaglózná a pillanat tört része alatt ... és megint láttam lányokat akik hímvesszők ajkukkal való érintésétől szeretetet és ölelést remélnek... tegnap este megint láttam barátokat akik életük áldoznák lányokért akiket aligha sok energiámba kerülne megingatni... tegnap este láttam kurvákat... szűzkurvákat... ribancokat... és szüzeket... a legrosszabb a szüzeket volt nézni mert még egy jó meccsnél is sokkalta izgalmasabb, hogy kurvák vagy ribancok lesznek e belőlük... tisztelet a kivételnek... akivel még nem találkoztam... tudom a jelenlévők, anyukám a rokonaim és pár hozzám közel álló lány kivétel ugye... de lássuk be, hogy őket soha nem is akartam megingatni... és amilyen gyarló egy hiba.. másokat is csak magam miatt... hiszen semmi nincs amit valójában ne magunk miatt tennénk... nincs cselekedet a földön amit másért tennénk... persze ülünk a ládikán és nem akarjuk belőle kiengedni az igazmondó törpét aki pedig kedves öregapó hangon duruzsolja fülünkbe, hogy minden amit teszünk... minden amit adunk... amit áldozunk... azt saját magunk megelégedésére tesszük... hiszen ha nem így volna nem tennénk... erről szól az ember és ezzel néztem szembe... ezzel kellene talán másoknak is szembenézni... vagy talán jobb is, hogy nem teszik és hagyják, hogy elhiggyék mások és ők maguk is, hogy másokért tesznek, adnak, áldoznak... hiszen hagyták, hogy elhiggyék ők maguk és mások is, hogy ha bevallanák, hogy önmaguk miatt teszik az pokoli előjelű... rossz dolog lenne.. de hogy is kezdődhetne a valóság... az őszinteség... az igazság... negatív előjellel... éppen olyan megmagyarázhatatlan ez mint az, hogy én még mindig életben vagyok... sem más sem pedig önnön kezem nem vetett véget a pálya melletti ácsorgásomnak pedig a kalapácsot már régen eldobtam és nem pofozgatom a roncsom... tegnap este újra láttam, hogy a pénz még mindig érték a többség szemében... tegnap este újra láttam, hogy még mindig nem értik, hogy egy szép napon nem lesz más csak liszt, víz és cukor.... kő, fa és fém.... nemhogy logók, még címerek sem lesznek... nemhogy autók még használható lábbelik is alig akadnak majd... és persze elmondok egy imát, hogy maradjon is ez így... nem is szabad, hogy felfogják ezt... látszólag ugye miattuk teszem de nem... magam miatt mondom az imát hiszen más nekem nem maradt... élek és ezért kénytelen vagyok magammal elbeszélgetni... annyira hozzászokott a szervezetem és a lelkem ahhoz, hogy macsétával baktatok a dzsungelben, hogy egy békés sivatagban pár órát sem húznám, hiába lenne egy zsáknyi víz nálam... saját csapdát építettem és az égtől annyi boldogságot kaptam csupán, hogy elfelejthettem a helyét... igazán őszintén és váratlanul eshettem bele... de igaz ami igaz... ez jó régen volt... és azóta benne csücsülök... szóval tegnap este láttam megint, hogy mi a helyzet... a brüsszeli képviselők svájci luxuskurváitól a vallások és a politika egy és ugyanazon pólusán át... egészen pár száz őszintétlen tekintetig.. akiknek csak az tűnne fel ha nem a megszokott kosz telepedne napjaira... akik ha szembenéznének az igazsággal rájöhetnének arra, hogy bármennyire drága óra van a kezükön.. az idő képes visszafordulni... a fém pedig képes összemorzsolódni... de az emberek csak nézik a mutatót... megtisztítják a szíjat... és néznek előre... nem magukba... nem a másikba... hanem előre... miért is nyüszítene a másodperc mutató? miért is sikítana a szíj? így nekik is könnyebb... ők is elhitték... ha nyugton maradnak... túllesznek rajta... ahogyan romantikus ábrándok közepette reppelem... egy szép napon te is bevallod magadnak, hogy a penge kicsorbul de a hegek megmaradnak... ahogyan talán közérthetően csíptem el a valóságot... mikor azt reppelem ... egyszer elfárad a nap és mindenki hazatér... otthon pedig az vár majd amit magadért tettél...

FankaDeli - Elég volt (Egyenesen az éjszakából 2 album)

ennyi elég volt ébren aludni szeretnék
ahogy régen úgy álmodni veled még
ahol a pillangó ott a válladon
de ez nem szerelem ez csak fájadlom

én tinédzser fejjel spicc nyolcvanat ittam
hiába sétált mögöttem vagy 9 év hittan
de mire megunod a reppem az érjen meg benned
hogy te is elbaszod vagy magad megmented
mert én elbasztam nekem már nincs hova
ez már az ítélet ez nem csupán iskola
nem azért reppelek hogy velem töröld ki a lelked
ez nem rabul ejt fankadeli szabadon enged
belehalok az életbe annyira fáj létezni
mire összeragasztom magam megintcsak szétszedni
hány lányra illik kiről az ezt most szólna
pedig igazság szerint csak egy fasszopó kurva
mindenki beszúrja a szerelem ügyes díler
együtt röhörészünk vele de kurvára nem viccel
pusztuljak el tényleg én is ezt kívánom
mert egy büdös garast nem ér az én kis világom
igazából mindenki mindenhol folyton csak hazudik
mi szart sem ér kitart de a tehetség elkallódik
ahány ribanc mosolygott én meg sem számoltam
de a fiúk se kutyák ők meg stricik álmukban

nevetve bőgök bazmeg ez az őrület határa
a szívem okoskodik de a lelkem csak kapálna
vetne aratna itt az alföldi pusztán
de végül reppelek és te tényleg ezért buksz rám
szerinted mennyit kerestem ezzel a szarral
hiába teszel oda ahol nincs is asztal
itt a lowrider színvonal és pár playmate valami
alapállásban én de se ellenfél se tatami
minél jobban nem értesz annál jobban tudom
hogy én vagyok a fasz hisz ugyanazt a kört futom
ugyanannak a falnak és ugyanannyi a borsót
de tekerjél csak nyugodtan meg emelgesd a korsót
ne törj össze több tükröt ha nem megy hát nem
legyen minden mindegy ahogy mondod ámen
én inkább kavicson és szemét közt lépkedek
minthogy műmellek közt egy műmájer szar legyek

nem mindenhol van ám sok gyerekkori fotó
mert van ahova nem jutott anya csak egy lotyó
bármilyen menő legyél bármilyen zorral figura
benn a zárka falán nem leszel csak strigula
ez kurva szarul hangzik meg kurvára szar is
hogy tinédzserek szemében célok helyett hasis
hisz csapatok vannak és mi csapatokba állunk
és kevesen vagyunk akik magunkra találunk
minden sorom palackposta izzadságod cseppjén
az igazság csak van se nem vagány se nem szerény
a lányok nagyrésze annyira buta
hogy cicának néz pedig feri veszett kutya
mindhalálig kóbor vonyítva a holdat
túl korán érkezett mégis bekopogtat