Nehéz ügy... talán a legfontosabb, hogy sehogy sem jó... és mégis ettől, aztán újra előről... körbe... és körbe... és fel és le... amíg bele nem szédülök... végestelen vég nélkül... az életem és az életünk meghatározott ideig tart... mármint a mi civilizációnk által ismert idősík szerint... elménk nem alkalmas a végtelen fogalmának befogadására én mégis úgyérzem átélem nap mint nap... átéltem már számtalanszor... majdnem végtelenszer... majdnem... fura szó... mint a lehet vagy a talán... a lányok kedvelt fegyverneme... na de mégis ... nem kéne elkalandoznom... szóval hiszem, hogy fehér lap... vagyis mint egy fehér lap... de ahogy rádnéz a nővér és a szülészorvos már az.. ahogy a szemedbe süt az első napsugár... ahogy a kanalat hozzányomják piciny szádhoz már az... de a kiindulási pont fehér... nincsen rajta se piszok sem pedig karcolás... nem zsíros, nem olajos, nem szőrös és szagtalan... egyedül színe van.. fehér... aztán mire elragad a végtelen már fekete a sok rajztól.. egymás tetején a végtelenbe nyúló rétegeken keresztül... amitől bizsereg egész felsőtested.. amitől kiráz a hideg.. amitől remeg a lábad és amitől nehéz súly feszül tarkódon... a rajzok egymás tetején egymásból táplálkozva egymással karöltve újabb és újabb képek felismerhetetlen halmaza ideje korán kirántja kezünkből a kormányt... hamar szürkévé majd feketévé válik a lap és csak a természet furcsa és egyben kiismerhetetlen játéka az a cseppnyi optikai csalódás melynek hozadéka némi szín... az életemben... az életünkben ... kis napsárga.. némi zölddel és barnával... a galaxis végtelen tollának hegyén egy földcseppnyi tinta... de ne nyúlj hozzá míg szárad mert összekeni a világot óceánokkal... hegyekkel... jajjjjj és ha nem vigyázol városokkal... házakkal... emberekkel... akár egy a világ végéig tartó könyvtár polcainak beláthatatlan sora a metropoliszok... milliónyi könyv, milliónyi fehér lapjával melyeken ... ahogy a másodperc mutatója kattan.. a füledhez közel... a pokolhoz méginkább... kevés talán az a pár másodperc a köldökzsínor végén fehér lapként... hiszem, hogy senki sem születik tolvajnak, vagy pornósztárnak sem pedig politikusnak vagy iparművésznek... folyamatosan a tollért kapkodunk persze a legkevesebb hely nekünk jut a lapon mégis lassacskán betellik... hiszem, hogy senki nem születik tolvajnak, vagy gyilkosnak sem pedig diktátornak vagy terroristának... hiszem, hogy menthetetlenül tele vagyok firkálva... pedig csak rajtatok tartom a szemem mégis olyan mintha flörtölnék a tükörrel... mint a tetoválás tele vagy firkálva te is... néha levakartam volna rólad egy két motívumot de nem ment... se víz se sav se kés... a tudomány szabályaival viaskodva mégis van valami ami csak létrejönni tud... eltűnni nem.. nem alakul át.. amit láttál amit éreztél amire gondoltál... amit láttam amit éreztem amire gondoltam mindig az marad ami... nem lehet újrafesteni... nem lehet kipofozni nem lehet bemocskolni... nem lehet mindent megjegyezni de elfelejteni sem... hiszem, hogy fehér lapnak születünk és a földi lét firkál tele minket számtalan élménnyel melyek alapján úgy érzem a világmindenség egyik talán legérdekesebb állatkertje zsonghat kozmoszokon átívelő periszkópok lencséin keresztül... hiszem, hogy volt szín is a lapomon és a tiéden is... hiszem, hogy lesz is még és hiszem, hogy éreztem már többször mi is az a végtelen mégha képlet nincs is rá vastag könyvek mélyén... hiszem, hogy a földi emberek a legszörnyűbb és leggyönyörűbb dolgokra képesek... néha még azt is hiszem, hogy az élmények fényévnyi spektruma megéri mindazt a szenvedést mit éreztem.. mit éreztél és amit érzett valaha is ember... hiszem, hogy a fehér lap valahol valamikor újra megtisztul.. illetve hinni szeretném... hiszem, hogy a gombóc a torkomban azért van most is mert kiváló mérnökök terveztek és gondolataim fonalai precízen vannak összekötve inaimmal és mirígyeimmel... könnycsatornám persze bezártam gondosan de valahogy a gombóc más.. a gombóc ott van... ott maradt... nem tudod elgurítani.. odébblökni vagy kilyukasztani... vár rád vagy talán te vársz rá nem lehet tudni de mindig felbukkan illetve csak te nem figyelsz rá és amikor újra a látóteredbe kerül úgy teszel mintha újdonság lenne közben csecsemő korunk óta tudjuk, hogy miről van szó... porlasztó, akkumulátor, pótkerék, kormány, váltó, motor... és nyomjuk a gázt.. azaz, szív, lélek, tüdő, agy, erek, vér... és élünk... tele levakarhatatlan autópályamatricákkal... telefirkálva élményekkel... pillanatokkal... érzésekkel... közel a kiindulási ponthoz.